Kellemes és jó hangulatban kerekeztem le ezt a Balaton-kört, örök emlék marad számomra, még akkor is, ha egyedül, csak gondolataim társaságában voltam utamon.





2014 szeptemberének végén határoztam el, hogy túl a negyedik x-en elkezdek valamit mozogni, mert gerincbántalmaim egyre jobban kezdtek zavarni a mindennapi élet teendői közben. Sokat gondolkoztam azon, hogy mit is csináljak, mit mozogjak, de mivel gyermekkorom óta kedvencem volt a biciklizés - talán mondhatom azt is, hogy a biciklivel együtt nőttem fel – ezért kézenfekvő volt, hogy csináljak olyat, ami még szórakoztat is és szeretem is.

Így tehát 2014 októberében napi rendszerességgel, esténként (néha éjszakánként is) munka és a családi programok után kijártam a környező utcákba kerekezni a régről előszedett, 20 éves Caprine mountain bike-ommal. A célok között a faluban található tó, kastély és néhány utca átkerekezése volt található, kihívást talán a néha hirtelen bejövő hideg vagy esős időjárás okozott, de ezeknek örült akkor az ember. Így ment ez egész télen, még Karácsony napján is bicajoztam egyet.

Kezdtem megszeretni azt az érzést, hogy jó mozogni, a gerincemet pedig mintha kicserélték volna – egyszerűen nem fájt többet. Elérkezett 2015 tavasza és éreztem, hogy több van a lábamban, kellene valami többet is kihozni ebből az amatőr kerekezésből. A nyári időszámítás beköszöntével arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a szomszéd településekre is átkerekeznék esténként, esetleg 15-20 km-t bevállalva ezzel. Így is lett, teltek a napok, növekedtek a kilométerek és április végén azon vettem észre magam, hogy napi 40 kilométert biciklizek minden nap.

A biciklizés felszabadított, kerekezés közben átgondoltam a dolgaimat, egyfajta „megtisztulást” éreztem, amikor esténként elmentem arra az 1-2 órára tekeregni. A tavasz beköszöntével pedig a természet is egyre inkább a „kegyeibe” fogadott. Éreztem, ahogy két falu között az esti magányban mennyire együtt lehet ember és természet. Egyre inkább új részleteket fedeztem fel látványból, hangokból, illatokból és már tulajdonképpen nem is tudnék létezni ezek nélkül esténként.

Aztán az egyik estén a lányom - aki profi műkorcsolya élsportoló - elmondta, hogy mennyire fél időnként a kihívásoktól és mennyire nem érthetem én ezt meg. Egy jót beszélgettünk erről és - egy kicsit talán felindulásból is - azon az estén úgy döntöttem, példát próbálok mutatni abból, hogy mennyire nem szabad megfutamodni a kihívásoktól. Beneveztem a Spirit of Balatonra. 220 km legfeljebb 24 óra alatt, úgy, hogy 40 kilométernél többet sosem bicikliztem egyfolytában.

Ettől a ponttól kezdtem el tudatosan készülni a kihívásra, előszöris lecseréltem a régi 20 éves járgányomat, majd saját tervem szerint eljutottam odáig, hogy a napi 40-et feljebb tornázzam.

Az első igazi meleg napon, május közepén kértem egy napot a családtól, hogy hadd menjek utamra, este érek vissza. A terv 100 km megtétele volt, és egy szombati napon elindultam a Mályi – Tisza-tó – Tiszaújváros – Mályi útvonalat megtenni. Sikerült! Végig a Tisza vonalában, egyedül és sokkal hamarabb, mint gondoltam. Másnap pedig nem volt izomlázam, sőt még csak el sem fáradtam igazán. Talán itt volt az a pont, ahol úgy éreztem, meg fogom tudni csinálni a 220 km-es Spirit of Balatont. A tervemről innen kezdve mertem másoknak is beszélni, mert éreztem, hogy meg fogom tudni csinálni.

Június közepétől pedig már nem állt meg a verkli, minden nap 60-70 km-t edzettem, hétvégeken a család autóval, én pedig kerékpárral közlekedtem 100 km-es körben, a Spirit of Balaton előtt pedig már előfordult a napi 200 km is.

Így 2015 július 4.-én már magabiztosan álltam a rajthoz, élveztem a túra minden pillanatát, élveztem a társaságot, akikkel menet közben egy-egy etap erejéig összeismerkedtem, sok hasznos tanácsot osztottunk meg egymással sportról és kitartásról, jókat röhögtem néha menet közben a fiatalokkal együtt, szóval nagyon élveztem és elmondhatatlan az az érzés, hogy nekem nem gond 220 km, sőt talán 300 sem már.

Aztán július 4.-én este nyolc előtt a végcélom, Alsóörs előtt felhívtam az éppen Szlovákiában edzőtáborozó lányomat, hogy még 1 km-em van hátra a célig; ő pedig elsírta magát és azt mondta, hogy ezt soha nem gondolta volna – de mégis, már egész nap tudta, hogy meg fogom csinálni és ez hihetetlen erőt adott és ad neki az edzőtáborban a következő szezonra való felkészüléshez…