A Spirit-ről 2015 júniusában hallottam először, mikor a szintén egynapos Fertő-tó kerülésen Gábor barátunk megemlítette, hogy ő a Balatont is körbetekeri néhány hét múlva. Aznap már túl voltunk a szembeverős esőn, a fagypont körüli hőmérsékleten és pár kipurcanáson, úgyhogy azonnal elkönyveltem, hogy nem normális a pasi. Ez volt az első nagy távunk bringával, akkoriban kezdtünk rendszeresen tekerni és úgy gondoltam, hogy kb. erre a száztíz kilométerre vagyunk kalibrálva, ami pont elég is. Ő aztán, ahogy tervezte, tényleg körbetekerte a Balatont, én meg pislogtam, mint kisvakond a lámpafényre.

2016-ban vettem egy nagy lélegzetet és regisztráltam a Spirit-re. Előtte persze megnéztem a halálozási arányt (meglepő módon eddig mindenki túlélte :-) ) és elolvastam az összes beszámolót, hogy a tartalék bringán kívül mit vigyek magammal. Szóval rendesen túlparáztam. Szinte hetente kreáltam magamnak az elképzelt nehézségeket és találtam valami újabb remek cuccot a listámra a „Hasznos holmik túléléshez” oldalakon.

Gondoltam, írok majd beszámolót is, csak hát marhára nem emlékeztem arra, hogy merre jártunk. Egy gasztroblogba simán le tudtam volna írni, hogy hol ettünk és mit, de két evészet között kizárólag az utat figyeltem és a szembejövő forgalmat. Mogyi barátunk széles képernyős vállai legtöbbször azokat is kitakarták.

Végül csont nélkül lenyomtuk a kört, aztán Zsófival a maradék pálinkát, úgyhogy egész éjjel vihogtunk, mint két becsiccsentett elsőbálozó. Valójában ez az „Igen, megcsináltuk!” önfeledt öröme volt és tuti nem az az egy kupica pálinka. Elfáradtunk rendesen, az utolsó kilométerek már fizikailag és mentálisan is megviseltek bennünket. Szerintem az első SoB mindenkinek felejthetetlen marad, aki napi szinten nem teker kétszázat, hanem csak hozzánk hasonló hobbibringás.

Idén a rutinos rókák tapasztalatával készültem rá. Márciusban elő a bringa, megvolt a regisztráció és jöttek az egyre nagyobb távok, ami még belefért meló után aznap (20-60 km), néha hétvégén egy hosszabb táv. (Enélkül is körbe lehet tekerni a Balatont, de a magam dolgát könnyítettem meg ezzel, na meg imádok bringázni.) Semmi táplálékkiegészítőt nem szedtem (tavaly dobozszám dobáltam magamba előtte), csak simán odafigyeltem, hogy mindenből vigyek be igazi étel formájában. Korábban a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez sem egy diétás sport, ha rendszeresen űzi az ember, kell az energia. Aztán két héttel a Spirit előtt taknyoltam egyet – izomhúzódás -, úgyhogy túrabringára nem ültem július 1-ig, csak a városira melóba menet, meg hazafelé.

Már előző nap lecuccoltunk Fenyvesre az apartmanba, hogy kipihenten indulhassunk. A tavalyi tapasztalattal a hátam mögött most igyekeztem minimálisra szorítani, amit a körre magammal akartam cipelni. Nő lévén ez nem volt egyszerű (vagy háromszor pakoltam ki-be) végül maradt az egy váltás ruha, és az esőkabát. Egyikre sem volt szükség. Biztos, ami biztos alapon volt egy pótbelsőm, igaz, hogy pumpám és szerszámom nem volt, de gondoltam, ha baj van, valakinél úgyis akad. Vittem szigszalagot, amivel nagyjából mindent meg tudok javítani. Ennél bonyolultabb „szerszám” –hoz már használati utasítást is vinnem kéne. (Mióta otthon három órán át szereltem egy defektet (könyvből), nincsenek illúzióim a műszaki képességeimet illetően.) De ahogy tavaly sem, úgy idén sem volt semmi gondom. A defektet Gabi kapta, de ő alapból minden gépet meg tud szerelni, s míg ő ragasztott, mi Zsófival végre ellőhettük az első fotókat.

A vonyarcvashegyi Tourinform-irodánál

A kaja, amit bepakoltam: energiaszeletek, energiazselék és csoki. Kb. a fele megmaradt, pedig jóformán állomásonként ettem valamit, hogy folyamatosan legyen energiám. Vízből annyit vittem, amennyi elfért (2 l), mert tudtam, hogy nem mindig lesz kút vagy csap, hogy feltöltsem a kulacsomat. Zánkán megebédeltünk (bőséges menüt lapátoltunk be), de Zsófi már Kenesén beburkolt egy újabb tányér tartalmas levest, Gabi a szárszói büféig kitartott. Csapatunk negyedik tagja, Tomi külön utakon járt, saját tempóban. A lábfájdalma miatt Almádiban előrement, hogy aztán Szárszón beérjen bennünket - velünk ellentétben ő nem hagyta ki a pecsételőhelyek nagy részét. Neki ez volt az első SoB és le a kalappal előtte, hogy a komoly fájdalom ellenére végigtekerte! Mi inkább a forgalomhoz igazodva mentünk, néha letérve az éppen zsúfolt kerékpárútról. Gabi, aki már harmadszor volt, tudta, hol lehet egy párhuzamos úton kerülni. Valószínűleg még mindig a tó körül keringenék, ha nem megy előttem, mert az én szórakozott művészagyam nem teljesen kompatibilis a topográfiával.

Pecsételés Révfülöpön

A reggel hetes indulást követően este tízre értünk vissza Fenyvesre. Ebben persze benne vannak a hosszabb megállások, kisebb pihenők. Egyenletes tempóban haladtunk végig, 19-20 km-es átlagsebességgel. Tíz és fél óra alatt teljesítettük a 200 km-es távot.
Nagy előny volt, hogy tudtuk, mi vár ránk, hol következik majd domb, hol rosszabb az út, hol tudjuk feltölteni a kulacsokat. (Pontosan fogalmazva volt, aki emlékezett rá, de persze az nem én voltam :-) ) Idén elkerült az ólmos fáradtság, holtpontom sem volt. Mondjuk az tavaly se. Jólesett a táv fizikailag is és mentálisan is.

Minden tiszteletem Fetter Gyurié és szervezőtársaié, valamint az önkénteseké, akik már sokadszorra teremtették meg ennek a kalandnak a lehetőségét! Nem kis munka! És persze köszönet a bringámnak, ami még soha, sehol nem hagyott cserben!

Azoknak, akik eddig csak tervezték a SoB-ot, annyit, hogy fölösleges minden para. Vágj neki, tekerj, éld az élményt! A világosi magaspartról látod a partszakaszt, aminek aznap minden pontján ott leszel egy pillanatra. Aztán tuti, hogy jövőre is ott akarsz lenni. Mi biztosan.