Egy nap rettenetes, perzselő hőségben 2010-ben, s egy másik esőben, szélben, hidegben 2011-ben - ez volt eddigi Balaton-kerüléseink meteorológiai mérlege, s most csak remélni tudtuk, hogy inkább hajlik a sors keze az előbbi felé, mint az utóbbihoz. S valóban, a sors most megkönyörült a kihívást keresőkön, s már napokkal hamarabb tudni lehetett, hogy jóidőben vághatunk neki a kétszázegynéhány kilométernek.
Balatonmáriafürdő főterén már előző este gyülekeztek az indulók, a Takarékszövetkezet mögötti, fehér kőzúzalékkal fölszórt, más napokon inkább üres területen szorosan álltak már az autók, soknak a tetején vagy hátulján bicikliszállító konzolokkal. A másnap reggel már nyolc óra előtt itt találta az időközben felállított pecsételőállomást is, s megtöltötték a környéket az ország minden részéből érkezett biciklisek, akik lassan összerendeződtek a pecsételőállomás asztalánál s kérték első pecsétjüket. Magam most rendesebb ruhában és bicikli nélkül jöttem ki a rajthoz, sőt még az Ezredest sem rángattam magammal - kettőnk közül legalább ő megreggelizhetett nyugodtan.
Galácz György polgármester úr az elmúlt évekhez hasonlóan idén is megtisztelte a Spirit of Balaton rajtját, Bánki Karcsi pedig riportot készített vele, mielőtt fiaival, a tízesztendős Boldizsárral s a tizenkét éves Benjáminnal maga is elindult volna a megmérettetésen. Meg is kérdezték tőlük Keszthelyen, hogy jól meggondolták-e, de nem volt hiba a számításban: a Bánki család csapata alig tizenhárom óra alatt teljesítette a komppal rövidített, százötven kilométeres kört! Itt, a máriafürdői startnál találkoztam először személyesen Kun Ákossal, aki jónéhány jó ötletével járult hozzá az idei Spirit of Balaton-hoz, s most öccsével, Ádámmal indultak neki a Balaton körüli útnak.
Képek nagyítása: jobb egérgomb, utána Kép megjelenítése
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Kilenc óra körül mind elindultak már a Máriafürdőről rajtolók, hazaballagtam hát és felkerekedtünk mi is az Ezredessel, a pecsételőállomáshoz járultunk első pecsétünkért s elkerekeztünk Balatonberénynek. Ott már ismerős lányok fogadtak, például a szőke, szemüveges Meme, aki egy év alatt annyit szelídült, hogy most már nem kellett a napernyőre akasztani a "Vigyázat! Meme-veszély!"-táblát, ahogyan tavaly tették. Igaz, Meme tavaly sem látszott túl veszedelmesnek, persze jobb vigyázni, hiszen a Szigorúan ellenőrzött vonatok óta tudjuk, hogy egy pecséttel eredeti céljától egészen elkülönböző dolgokat is lehet művelni!
 
Berényből csak negyven percbe telt Keszthelyre érnünk, mert elhatároztuk az Ezredessel, hogy most nem esünk az elmúlt meg az azelőtti év hibájába, hogy alig haladunk valamit a nappali órákban, s azután még az is kétséges lesz, hogy célbaérünk-e reggel nyolcra. Hanem a szép terv már rögtön itt Keszthelyen kútba esett, mert a pecsételőállomáson összetalálkoztunk Zámbóné Andreával s Tar László úrral, akik már évek óta szívükön viselik az előbb Tour de Balaton, majd mostantól Spirit of Balaton ügyét, s hát persze megörültünk egymásnak s beszélgetni kezdtünk.
 
 
Keszthely után Gyenesdiás, a Bringatanya következett, alig negyedórás kerekezés után, ahol impozánsan izmos kézből kaptuk a pecsétet. Az egyre perzselőbb hőség itt már kezdte éreztetni hatását, pecsétkönyvemet és az ellenőrzőszelvény-blokkot kis híján a pecsételőállomás asztalán felejtettem, úgy szaladtak utánam mindkettővel.
 
 
Alig negyedóra kellett Vonyarcvashegy eléréséhez, ahol a strandbejárat melletti Tourinform-irodában várták a gyönyörűbbnél gyönyörűbb hölgyek a pecsétre áhítozókat.
 
Negyed tizenkettőre értünk Balatongyörökre, ahol szintén a Tourinform strand és hajóállomás melletti házikójában kaphattuk meg a pecsétet, s összetalálkoztunk egy Váradi Évivel és öccsével, Jocival, akik ugyanúgy a Spirit of Balaton résztvevői voltak. Már látszott, hogy hogy jó ötlet volt a résztvevőket a logónk használatára biztatni, akár rajttáblaként, akár csak kis matricaként, mert így könnyen felismertük egymást - ezen a napon már több, mint kétszázan voltunk a Balaton körül!
 
 
Györöktől Szigligetig, pontosabban a Szigligetre vezető útelágazásig háromnegyed óra telt, elmúlt már tizenkettő, mire a Paprika Büfében, ami egyébként pompás biciklis pihenőhely, megkaptuk a Szigliget polgármesterétől kikölcsönzött, címeres pecsétet. A faházikó mellett maga a főnök, Kiss András sütötte a langallókat, két SoB-társunk, akikkel később is többször összefutottunk, jóizűen falatozott belőle. András megkínált minket is, de az egyre rettenetesebb hőségben semmi ennivalót nem kívántunk, felhajtottunk inkább fejenként fél liter bodzaszörpöt, s továbbindultunk.
 
 
 
Újabb háromnegyed óra múltán, a Badacsony derekán körbefutó Római úton déli egykor értünk el Badacsonytomajba, a Fortuna Családi Pincészetbe, ahol önkiszolgáló állomás fogadta a Spirit of Balaton résztvevőit, rendes pecséttel és ellenőrzőszelvény-gyűjtő szelencével. A pecsételés után beültünk az Ezredessel egy elfelezett langallóra meg egy rétesre, legurítottunk mellé egy-egy hideg üdítőt, közben mások is érkeztek pecsételni.
 
 
A Badacsony keleti oldalán legurulva emlékezetes hely következik, az az útelágazás, ahol nem csak tavaly, de idén is jónéhányan eltévedtek s mélyen behatoltak az egyébként gyönyörű Káli-medencébe, s onnan voltak kénytelenek visszafordulni. Mindez leginkább a kerékpárutat jelző táblák hibája, mert az elágazás előtt ugyan jól mutatják, hogy kétfelé ágazik az út, de az elágazásban magában már csak balra mutat a nyíl, Káptalantóti felé, így a helyet nem ismerők joggal követik azt s jutnak zsákutcába. Tehát itt jobbra, kicsit visszafelé kell fordulni, mert a fotón is látható, hegyben végződő utca egészen messze elvezet a Balaton partjától.
 
A Badacsony után Ábrahámhegy következett, a strandbejáratnál felállított pecsételőállomás, ahol negyed háromkor címeres, polgármesteri pecsétet kaptunk pecsétkönyveinkbe, s mellé biztató szavakat az út további szakaszára.
 
Fél óra múlva már Révfülöpön voltunk, Rabatin László kerékpárkölcsönzőjében, ahol a világító bicikli láttán sajnáltam kicsit, hogy nem éjszakai sötétben járunk erre. Rabatin úr, a nyugdíjas tengerész kitörő örömmel és kedvességgel fogadott minden érkezőt s még egy listára is felvezette a Spirit of Balaton résztvevőit, s búcsúzásunk előtt az utolsó tálca jégkockát vette ki hűtőjéből s szórta bele feltöltött kulacsainkba - no meg kérésemre így nappali világosban is bedugta a bicikli izzósorát a konnektorba. Rabatin úrral jót beszélgetve külön megörültem, hogy a máriafürdői rajt után megint találkoztam szegről-végről földijeimmel, a dorogi-dorogkörnyéki csapattal, akik nem sokkal utánunk érkeztek.
 
 
 
Más nagy öröm ért itt a révfülöpi állomáson, mert hirtelen feltűnt a beguruló Zügner Gábor, egykori műegyetemi tanítványom s azóta jóbarátom, aki alig néhány hete, június tizenkilencedikén védte doktori disszertációját egyes, a légkörben lejátszódó fotokémiai reakciók kinetikájából. Gábor Siófokról indult reggel nyolckor, így ért be minket, most egy darabon velünk is tartott.
 
Balatonakali volt a következő állomás, egy készülő biciklis pihenőhely és szervíz, a Bringakali közelében, ahol két kedves hölgy fogadott minket, nem csak pecséttel, de hideg ásványvízzel is, aminek felettébb megörültünk, lévén a kijelölt bicikliutat követve jókora emelkedőkön voltunk túl Révfülöp óta. Háromnegyed ötös megérkezésünk után pihentünk néhány percet, majd elbúcsúztunk a hamarabb továbbinduló Zügner Gábortól, akinek sokkal hamarabb kellett Siófokra, a vonathoz visszaérnie, mint az az Ezredes meg a magam tempójában részünkről várható volt.
 
 
Akaliból szinte néhány perc alatt átértünk Balatonudvari polgárőrök működtette pecsételőállomására, itt is mohón vetettük magunkat a felkínált ásványvízre - talán negyven fok közelében is járt a hőmérő higanyszála, s amint megálltunk és nem hűtött tovább a menetszél, borzalmas forróság fogta körül testünket.
 
Pecsétkönyveinkben közel háromnegyed óra a különbség a szomszédos Udvari és Örvényes pecsétjei között, de el tudunk számolni az eltűnt idővel: egy kis élelmiszerbolt előtt időztünk hosszabban, az odabent vásárolt javakból majszolva és iszogatva. Kétféle rostos gyümölcslevet vettem, mindkettőt megfeleztük testvériesen, s a többit ugyanúgy: a két zacskó ropit, a csokis kekszet meg még egy-két dolgot. Vettünk tartaléknak egy üveg ásványvizet is.
Talán nem időzünk annyit a boltnál, ha tudjuk, hogy percek múlva elérjük a Huszár Éttermet, ahol a pecsételés után Huszár Zoltánné még egy jegeskávéval is megkínált. Fantasztikusan jólesett, talán nem csak maga a finom kávé a benne úszó vaníliafagylalt-gombóccal s az egészet beborító tejszínhabbal, hanem az egész szituáció, hogy mindezt egy elegáns étterem teraszán, egyetlen szál fürdőgatyában messziről idekerekezett vándorként tehetem meg. De nem feledkeztem meg a becsületről e pillanatnyilag felemelkedett helyzetemben sem, hanem amikor felére lefogyasztottam az üvegpohár tartalmát, odahívtam az addig a biciklikre vigyázó Ezredest és odaadtam neki a többit. Tudom, megvehettünk volna magunknak akár minden utunkba eső helyen egy jegeskávét, de az sohasem lenne ugyanaz, ami ez volt, amit szeretetből és talán megbecsülésből kaptunk itt. És talán azért is szervezem már harmadik éve a Spirit of Balaton-t ingyenes rendezvényként, mert a legjobb dolgokat az életben sohasem pénzért kaptam, hanem másoktól szívességéből, jószívűségéből.
 
Elhagytuk Örvényest, a Tihanyi-félszigetet és fél-háromnegyed óra kerekezés után megérkeztünk Balatonfüredre, ahol a parti sétány közelében újra összetalálkoztunk Kun Ákossal és Kun Ádámmal, s együtt toltuk fel a drótszamarakat a Tourinform egy felsőbb utcában álló irodájához. A pecsételést végző hölgy néhány arasznyi cellux feláldozásával már szétesőfélben levő pecsétkönyveinket is megreparálta - úgy látszik, a Technokol Rapid nem a legalkalmasabb a műszaki rajzlapok összeragasztásához, vagy esetleg én nem vagyok erre alkalmas személy. Ákosék a pecsételés után nyeregbe pattantak s úgy hajtottak tovább, mi az Ezredessel inkább feltoltuk a bicikliket a főútig s ott a járdára húzódva folytattuk utunkat. És ez volt az a pillanat, amikor konstatálnunk kellett, hogy hiába volt a sok gyorsabb szakasz, a közel harminc kilométer per órás hajrák, idén is pontosan ugyanott tartunk, mint az elmúlt két évben, amikor szintén hét óra körül érkeztünk Füredre.
 
 
Hamar Csopakra értünk, ahol a díszkútnál megálltunk feltölteni kulacsainkat és pihenni egy keveset, s mert a bicikliút a parti kis éttermek mellett visz el, hamar választottunk is egyet, éppen a sorban a legutolsót, hogy ott költsük el vacsoránkat. Nem sokáig lapozgattuk az étlapot, az Ezredes rendelt egy babgulyást, magam pedig egy pacalpörköltet, köret helyett kenyérrel. Sokféle váratlan fordulatra fel lehet készülni az életben, de hogy ezt a Balaton-kerülést egy ilyen isteni pacallal koronázhassam, hát ez igazi meglepetés volt! S az étkek okozta élvezetet tovább fokozta a kedves társaság, amit az ott dolgozó lányok jelentettek, meg is örökítettem Barbit, amint a gulyást éppen az Ezredes elé helyezi. A főfogást azután palacsinták követték, s már nyolc óra felé járt az idő, mire kissé elnehezült izmainkkal újra nyeregbe szálltunk.
 
 
Balatonalmádi volt a következő állomás, a Nereus Hotel, ahová fél tízre érkeztünk meg, s ahol a portaépületben működő pecsételőállomáson megint örömmel fogadtuk az ásványvizes kínálást, mert bár már sötétbe hajlott, azért a nappali hőség még velünk volt - s ha az hanyatlani is kezd, a levegő relatív páratartalma növekszik meg úgy itt a Balaton mellett, hogy átvizesedik tőle minden, harmatos lesz a fű is, és szinte csepeg a nedvesség az atmoszférából. Ezekről is beszélgettünk a kedves recepciós úrral, s annyira bele is merültünk, hogy még fényképezni is elfelejtettünk, amit rettenetesen sajnálok.
Balatonkenesének iramodtunk azután, elhagyva Fűzfőt s vele együtt a Balaton legészakibb, csúcsos kis öblét, s nemsokára beérve az erdőbe, ami így éjszaka, az áthatolhatatlan sötétben, mit csak a biciklilámpák fénysugara szaggat föl egyetlen irányban, egészen valószínűtlen hangulatot ad az itteni kerekezésnek - kétségtelenül ez a Balaton körüli út legvadregényesebb néhány kilométere. Ez út második fele azután alig kivilágított házacskák sora mellett vezet el, egészen mesebeli látványt nyújtva, s azután érünk ki nyílt terepre, már Kenese külső tartományaiba.
Balatonkenesén az elmúlt években a bicikliút mellett működött a pecsételőállomás, ilyenkor sötétben egy polgárőrségi autó volt maga az állomás, aminek fényszórójánál folyt a pecsételés, de most a Tourinform-irodában kellett keresnünk ugyanezt. Megkérdeztünk egy helybéli urat, ki részletesen utat mutatott, de persze helyismeret nélkül elvesztünk az utcák között, csak egy fiatal pár eligazítása után jutottunk végre a helyes irányba, s még így is némi bóklászásba került a szép régi villában működő Tourinform-iroda meglelése. Ami nem volt azonban hiábavaló, mert itt is oly örömmel fogadtak minket, hogy rögvest elfelejtettük azt a jócskán mredek utcát, amibe teljesen feleslegesen toltuk fel a bringákat épp az imént. Sőt összetalálkoztunk újra Kun Ákosékkal, meg Lajkó Tiborral és Redele Jánossal is, akik már tavaly is velünk tartottak, bár akkor személyesen nem találkoztunk. Háromnegyed tizenegykor kaptuk meg pecsétjeinket, s nemsokára indultunk tovább.
 
Balatonvilágosig, a következő pecsételőállomásig le kellett küzdenünk az előttünk álló akarattyai emelkedőt, ami a drótszamarak néhany kilométeres tolását jelentette. De a nagyobb feladat csak ezután talált meg minket: az Ezredes váltója beterelte a láncot a legbelső fogaskerék és a küllőket borító műanyagtárcsa közé, ahol az mozdíthatatlanul beszorult, s egyetlen másodperc alatt használhatatlanná vált a biciklije. Jó, hogy épp egy kihalt mellékutcában voltunk, egy utcai lámpa alá toltuk a bringát s ott álltunk neki a szerelésnek. Nem untatnék senkit ennek részleteivel, végül közepesen fáztunk csak rá: a hátsó kereket ki kellett ugyan szerelni, de a kerékagy le- és szétszerelésétől megmenekültünk. Biztosan véletlen, de tavaly ugyanígy Akarattyan vált használhatatlanná az én járgányom is, amikor egy felcsapódó száraz kóró feltekeredett a hátsó tengelyre és összeékelte a szabadonfutót. Azt is, ezt is körülbelül háromnegyed órás szereléssel tudtuk rendbetenni.
Ha már feljutott az ember ide az akarattyai magaspartra, hangulatos utcácskákon gurulhat tovább a déli part felé, az egész Balaton fölé kinyíló panorámában gyönyörködve - igaz ez a verőfényes nappalokra ugyanúgy, mint a parti településeket sárga nátriumlámpák fényével kirajzoló éjszakákra is. Hogy csak mi nem vettük észre eddig, vagy tényleg új dolog-e, nem tudom, mi mindenesetre idén találkoztunk itt a magasparton először a bicikliseknek épített ivókúttal, ahol meg is töltöttük kulacsainkat.
Éjjel egy óra múlt, mikor megérkeztünk Balatonvilágosra, ahol e késői órán a polgárőrök működtették a pecsételőállomást, már messziről integetve nekünk.
 
Siófok volt a következő állomás, a Balaton keleti medencéjének nagy emelkedői után élveztük, hogy a most a gravitáció ügyesen visz minket vissza a partmenti utcákra innen a magasból. Végiggurultunk Sóstón és Szabadin, hogy elérjük azután Siófok centrumát, hol a Víztoronyban van az állomás. Az Ezredes azt mondta, ismerős itt Siófokon, rábíztam hát magamat s mögötte kerekeztem engedelmesen, végül azért útbaigazítász kértünk egy rendőrtől is. Siófok belvárosa döbbenetes modernséggel újult meg, legközepében a Víztoronnyal, s gyönyörködésünket alig tudta megzavarni, hogy maga az állomás eddigre, jócskán éjfél utánra már bezárt, mert a látvány bőven kárpótolt az egyébként felesleges kis kitérőért.
A Víztorornnyal együtt magunk mögött hagytuk Siófok nyüzsgő belvárosát is, s nagyobbrészt a vasúti töltés melletti utcácskákon haladtunk tovább nyugatnak, Zamárdi felé. Áthajtottunk Széplakon is, s mire Zamárdiba értünk, utunk már a parthoz közel vezetett. Mikor már közel sejtettük a pecsételőállomásként működő Tourinform-irodát, elővettem az állomásokat kis térképeken is mutató füzetet, s megnéztem benne a partra merőleges utcák nevét, hogy tudjuk, hol kell felkanyarodnunk. Valóban nem jártunk már messze célunktól, néhány utcányival odébb már el is értük azt. Odabent Horváth Cecília, az iroda vezetője fogadott minket jókedvvel e hajnali órán - néhány perc hiányzott a három órához. A pecsételés és az ellenőrzőszelvények leadása után megkínált még bennünket ásványvízzel is, ami most is ugyanúgy jólesett, mint a legmelegebb déli forróságban.
 
 
Alig elindultunk, az első utcasarkon kisebb csapatnyi Spirit of Balaton-résztvevőbe botlottunk, akik teljes csendben üldögéltek egy étterem elhagyott asztalai mellett, hogy erőt gyűjtsenek a továbbinduláshoz. Kiderült, nem is tudták, hogy Zamárdi állomásától alig néhány méterre vertek tanyát, megmutattam nekik, merre találják majd.
Továbbhaladva az Ezredessel számot vetettünk az idővel: jóval nagyobb arányban fogyott már belőle, mint a távolságból. Kevéssel jobban álltunk azonban, mint az elmúlt években, s a déli parton gyorsabb haladással is számolhattunk. Állomásokból is már csak néhány volt hátra, s jó messze a következő, Balatonbogláron. Egymás után hajtottunk át Földváron, itt az emelkedőn gyalog toltuk fel a bicikliket, majd Szárszón és Szemesen.
Balatonlelle határában nem akartam hinni a szememnek: egy magyar gyártmányú, D-944 típusú páncélozott szállító harcjármű tűnt fel az út mellett! Rögvest leugráltunk a biciklikről s magam már hamarosan a harcjármű tetején ugrándoztam, sőt azt is kieszeltem, hogy feladatom ide a járműre a biciklimet és így csinálunk egy fényképet, de amint a kissé fáradtnak tűnő Ezredesre pillantottam, azonnal láttam rajta, hogy most nem szabad ingerelnem ilyen marhaságokkal. Míg mi itt néhány percet pihentünk, a Nap nem pihent: a korai, még sötétszürkeséggel vegyülő pirkadat nappali világosságba váltott.
A harcjárműtől már csak néhány kilométer volt a balatonboglári állomás, a Soós család Hunyadi Étteremhez kitelepült Tekergő kerékpárüzlete - ami talán a legmélyebb nyomot szokta hagyni a résztvevőkben, talán azért is, mivel az itteniek kitalálták a felemelt biciklivel való fényképezkedést. Mi ezt, amikor hajnali negyed hatkor begurultunk, nem igazán forszíroztuk, hanem csak lezökkentünk a padokra egy keveset pihenni, s váltani néhány szót az állomást most őrző srácokkal. Csak később vettem észre, hogy a pecséten, amit itt kaptunk, a "Balatonboglár 2012" felirat mellett Boglár nevezetessége, a Gömbkilátó is szerepel.
 
Fél hat körül másztunk vissza a nyeregbe, hogy célkeresztbe vegyük Fonyódot, a következő pecsételőállomást, de bárhogy is kezdtünk fáradni, jóleső nyugalom öntötte el lelkünket, hogy bőven a reggeli nyolc órás határidő előtt célba fogunk érni: legfeljebb negyven kilométer volt hátra, s minderre kettő és fél óránk volt még.
Fonyódon már messziről feltűnt a Tourinform hajóállomás melletti irodája, ami egyébként alig néhány méterre található egy igazi különlegességtől: Magyarország egyik utolsó, kézzel kurblizott vasúti sorompójától. Az épülethez közeledvén leszálltunk a biciklikről s úgy toltuk be annak árkádja alá, s közben már igazi kora reggeli jókedvvel üdvözölt minket Soltész Berta, a Tourinform-iroda vezetője, aki mintha csak megérezte volna jöttünket, éppen kijött a barna színű terméskövekből épített, hangulatos házikóból, aminek ablakain szinte vízszintesen tűzött be a korai, narancsos árnyalatú napsütés. Hat óra tíz perckor kaptuk meg míves, Fonyód címerét is tartalmazó pecsétjeinket, s nemsokára egy fiatal pár is érkezett pecsételtetni, a keményebb fajtából: ők reggel először átúszták, s csak azután kerülték meg biciklivel a Balatont.
 
 
Fonyód után, ahol a bicikliút a vasút mellett, a parthoz egészen közel vezet, hosszan gyönyörködtünk a Balatonban, ez a reggeli nyugalom az, ami egyik legvonzóbb arca e vidéknek, mert benne lakozik a sötét éjszakából való felébredés ugyanúgy, mint a nappali nyüzsgéstől mentes, még háborítatlan csend és mozdulatlanság is. A következő állomás, Balatonfenyves meglehetős közel fekszik Fonyódhoz, éppen csak Bélatelepen kell áthaladni közben, s háromnegyed hétre már oda is értünk a pecsételőállomáshoz, ahol egész csapat vidám, fiatalabb és idősebb úr fogadott minket nagy szeretettel és Fenyves díszpecsétjével.
 
 
Egyetlen feladatunk maradt már csak, az utolsó kilométereket megtenni Balatonmáriafürdő főteréig s begurulni a célba, hogy ugyanazt a pecsétet, amit alig huszonnégy órája megkaptunk a pecsétkönyv első oldalára, most beüssék a legutolsóra is. Nagyjából felerészben esett ez a hátralévő út Fenyves és felerészben Máriafürdő utcáira, egyébként is úgy egymásba fonódott már a két település, hogy észrevétlenül jutunk át egyikből a másikba. Hosszú, kilométeres utcák következtek, de már visszavonhatatlanul fogytak az utolsó kilométerek, hogy utunkat állja végre a Nyugati övcsatorna, ahol két kanyarral a célegyenesbe fordulunk, s párszáz méter után, már a reggeli forgalomban, begurulunk a célba, ahol lelkesen fogadnak és már adják is a pecsétet, jegyzik az időpontot, töltik ki az ellenőrzőszelvényt. Pontosan fél nyolc van ekkor, s ahogyan a balatonmáriafürdői zászlóval leterített asztalra téved tekintetem, ugyanazt érzem, mint tavaly meg tavalyelőtt: megint megadták a módját a célbaérők méltó fogadásának!
Ezúton is mégegyszer köszönjük szépen minden közreműködőnek a 2012-es Spirit of Balaton megvalósításában vállalt szerepet, mellyel több, mint kétszáz résztvevő élményéhez járultak hozzá! Míg 2010-ben 15 pecsételőállomás és 30 regisztrált résztvevő, 2011-ben 20 állomás és 120 regisztrált résztvevő, addig 2012-ben már 25 állomás és 210 regisztrált résztvevő volt részese a Spirit of Balaton-nak!
Köszönjük szépen Tar László úrnak, a Nyugat-Balatoni Turisztikai Iroda Nonprofit Kft. ügyvezetőjének a Spirit of Baalton érdekében kifejtett, immár többéves fáradozását, mely nélkül bizonyosan kevesebb pecsételőállomás működhetett volna idei rendezvényünkön.
A balatonmáriafürdői pecsételőállomás felállítását és működtetését köszönjük szépen Galácz György polgármester úrnak, illetve az állomás működésének megszervezését köszönjük szépen Meretei Jánosnak, a Településüzemeltetési Iroda vezetőjének.
Ezúton is nagyon szépen köszönjük Zentai Gábor Dánielnek új honlapunkat, melynek létrehozásával önzetlenül töltött el nagyon sok órát.
Fetter György |
