Spirit of Balaton 1.0

Nyaralásunk utolsó délutánján szokásos fagyinkat fogyasztottuk kedvenc helyünkön, a gyenesdiási Bringatanyán, amikor elolvastuk a plakáton lévő kiírást: „Tekerd körbe egy nap alatt a Balatont!” Végem! Beindult a fantáziám, nagyon szerettem volna teljesíteni ezt a kihívást (tavasszal sokat beszélgettünk róla a barátnőimmel, terveztük a Balcsi megkerülését, bár nem 24 órában gondolkodtunk). Aprócska problémának tűnt, hogy az eseményig volt egy hetem, bringám viszont  10 éve nincs. Lázas gondolkodás kezdődött, hogyan lehetne megoldani, honnan szerezzünk bicajt, hogy jussak le, honnan induljak, stb. A kölcsönbringa-projekt nem jött össze, így szerdán kaptam egy gyönyörű kis masinát, amire már régóta vágytam, de mindig akadt valami fontosabb, előrébbvaló.

Nem voltam (és máig sem vagyok) gyakorlott kerékpározó. Korábban évi kétszer vettem részt az ÉrdKörbe 30 km-es távján, illetve a nyaralások alatt 2-3 reggeli biciklizést ejtettem meg a Balatonnál adagonként 30-40 kilométerrel. Mégis belevágtam, osztottam-szoroztam, számoltam a kilométereket, az átlagidőket, bújtam a térképet - simán meg tudom csinálni! Szerencsére az állóképességem megfelelő, a sport viszonylag rendszeres az életemben, futni, úszni járok. Még nagyobb szerencsémre elég makacs is vagyok ahhoz, hogy ha valamit nagyon a buksimba veszek, azt ha törik, ha szakad, megcsinálom! A támogatást pedig az „őrültségeimhez” itthon a férjemtől megkapom! Ezúton is köszönet Neki! :-)

A honlapon megosztott Balaton-kerülő élményeket olvasva nem volt kétségem, hogy ott a helyem július 7-én a rajtnál.

A választott indulási pont Siófok lett. Előző éjjel alig aludtam, készítettem össze az ellenőrzőlapokat, a pecsételőfüzetet, a hátizsákot... Éjfél után kerültem ágyba, de az alvás is nagyon nehezen ment, annyira nagy volt az izgalom. 4-kor kelés, tea, kávé, szendókészítés, és irány a vonat.

Szép volt a hajnal! Imádom a Balatont, a vonatból kinézve szépsége magával ragadott.

Gyorsan megtaláltam a nulladik ellenőrzőpontomat, ahonnan 8 órakor két srác társaságában indultam el. Talán ha 2 km-t tudtam velük tartani, azután észhez tértem és mentem a magam tempóját.

Zamárdiban kapásból nem találtam a pecsételőhelyet, de hamar túllendültem a problémán, mentem tovább.

Balatonszárszónál a pecsételés után nagy lendülettel tekertem tovább, majd gondoltam, ellenőrzöm a távot, időt. Ekkor szembesültem vele, hogy a kilométerszámlálóm megpattant. Bár időveszteségnek és kissé hiábavalónak tűnt visszafordulni, megtettem, mert egyedül tekerve sokat jelentett a fogyatkozó km-ek számának tudata, ezzel tudtam belőni, mennyit kell tekernem egy-egy következő állomásig. S milyen jól tettem! Csigatempóval haladtam visszafelé, már kezdtem feladni a reményt, hogy meglelem, ám a pecsételőállomással szembeni apró kavicsos részen végül megláttam a ketyerét, ami a pakolászásom közben ugorhatott le rejtélyes módon. Megnyugodva folytattam utamat.

Balatonlelléhez két emlék is fűz. Az egyik egy nyári tábor (halkan írom: úttörőtábor) élménye. Gondolatban visszatértem 1988-ba, filmkockaként jöttek az emlékek: emeletes ágyak, képeslapok írása, gyermekkori barátnőm, munkásőrök, katonák, lövési gyakorlat, pizsidizsi... Izgatottan figyeltem az ismerősnek tűnő helyeket, a faházas táborokat, az utcákat. Elkezdtem élvezni az utat.

A másik emlék egy családi nyaralás zenés-táncos-tombolás estével, kuglival, békebeli hangulattal... Kicsit Dirty Dancingre hajazó feeling. Talán ez elmond valamennyit az ott töltött két hetemről. Megfoghatatlan, szavakkal leírhatatlan, és mostanra bennem is csak egy kellemes nosztalgikus érzés nyilván inkább a gyermekkor, mint a rendszer iránt.

Az első kisebb pihenő Fonyódon volt, ahol a Tourinform irodában fogadó nagyon kedves hölgyektől frissítő vizet is kaptam.

Balatonfenyvesnél kezdett igazán melegem lenni, a déli forróság ellen újabb adag naptejjel és a pecsételősátor melletti kútnál bevizezett textilpelenkával védekeztem. Kiváló „találmánynak” tűnt végig az úton. Jók a kisgyerekek a háznál! :-)

Balatonmáriafürdő után elkeseredtem kissé a tempóm miatt. Mindössze a 60. km-nél tartottam 5 óra alatt. Elmerengtem: mit keresek én itt? Tény, hogy nem hajtottam nagyon, biztonsági játékos vagyok: előttem van még 160 km, a nap százágra tűz, sosem voltam hasonló megmérettetésen, nem tudtam, a szervezetem hogyan reagál... ha jól megnézem, minimális alvás után a déli parton nyaraló tömegeken átküzdve magam mégiscsak elégséges iramban haladok. Miután ezt fejben rendberaktam, jött a számomra legkedvesebb szakasz: Balatonkeresztúrtól Szigligetig végig ismerős, s az egyik legszebb része következett a túrának.

Keszthely újabb nosztalgia. Azon kívül, hogy ötödik nyarunkat töltjük gyermekeimmel és férjemmel a környéken, gyerekkorom 3 legszebb évét töltöttem el a városban. Sírtam, mikor 8 évesen el kellett költöznünk innen. Nagyon szerettem a balatoni nyarakat, teleket, a gesztenyefákat, a parti sétányt, a piaci lángosozásokat oviba menet...

Az ellenőrzőpont után csatlakozott hozzám egy srác, ha jól emlékszem, szintén első tekerő, akit széles vigyorral kalauzoltam el Gyenesdiásig, ámbár sem bonyolult, sem hosszú nem volt az útvonal. Itt a Bringatanyán rövid pihenőt tartottam (útitársam ugyanezt Révfülöpön tervezte), nem a szufla, hanem a fagyi miatt! Nyaralásunk alatt nem tudtam belőle eleget enni, most lelkiismeretfurdalás nélkül toltam le három gombócnyit! Kulacs feltölt, irány tovább. Nem volt terv az újabb pihenőre, csak tekertem és élveztem a tájat, még a kánikulát is, amikor Szigliget magasságában igen erőteljesen kezdett lüktetni a fejem. Átok migrén. Vagy folyadékhiány. Nem sokat vacakoltam, ha most nem kapom el a frakkját, akkor nem tudok végigmenni az úton. Gyógyszerek be, 1 liter bodzaszörp a Paprika Büfében lehajtva, meglátjuk, mi lesz a hatása. Legrosszabb esetben Tihanyig elcsordogálok, kompra ülök és nézek egy vonatot hazafelé. Mákom volt. A görcs oldódott, para elmúlt, ismét a nyugalom töltött el: meg tudom csinálni! A badacsonyi emelkedő amilyen fárasztó volt, annyira gyönyörű is. Itt fogadtam meg, hogy legközelebb fényképező nélkül egy tapodtat sem megyek.

Következő emlékezetes hely Révfülöp, ahol a Balatont átúszó hősök arcáról sugárzó elégedett mosoly láttán bevillant, talán én is így fogom érezni magam pár óra múlva Siófokon. De milyen messzi van az még! Egyelőre csak ábrándnak tűnt az egész. Lassan haladok, van előttem még majd 100 km, és az este közeleg. A kerékpárkölcsönző tulajdonosának kedvessége, közvetlensége újabb lökést adott. Lefotózott, felírta a nevem, megcsodálta a vadi új bringámat! Feltöltődve indultam tovább!

A szepezdi emelkedőt fölfelé menet szívesen kihagytam volna, ám a lefelé gurulás és gimis biológia táborozásom emlékei kárpótoltak mindenért. A nappali órák végükhöz közeledtek, eszeveszett tempóban kezdtem menni, hogy újabb ismerős terepre bukkanjak. Tihany, Balatonfüred magasságát már biztonságos terepnek éreztem, de nagyon alkonyult, figyelni kellett a bukkanókra és a kerékpárosok-gyalogosok száma is megsokszorozódott.

Balatonfüreden esti forgatag fogadott, nehéz volt átvergődni a tömegen. Egy gyors pihit is beiktattam, ha az ellenőrzőpontot már nem tudtam elérni nyitvatartási időn belül. A kavicsokon tolva a biciklit újabb váratlan és egyben részvételem szempontjából majdnem végzetes baki történt: az első lámpám leugrott, a hátsó pedig igencsak kókadtnak mutatkozott. Sem csavarhúzó, sem más harci eszköz nem lévén kezemben, valamint a sötéttől való félelmemben azon morfondíroztam, hogyan jutok Füredről vonattal Érdre. Már telefonos segítséget is igénybe vettem, férjem bíztatott: már csak durván 60 km Siófok. Mi az nekem? Ha nem lenne este és lenne normális világításom... a sírás kerülgetett, elhagyatottnak éreztem magam. Első Emelet koncert szólt a Tagore sétánynál: „Játszani kell, és minden oké. Legyen a gond a tegnapoké, forog a film, hát játszani kell: MOST MÁR NE ADD FEL!”

Elindultam bringámat tolva (másképp nem is lehetett volna, oly nagy volt az egy négyzetméterre jutó nyaralók száma), közben járt az agyam, hogyan tovább. A tömegben két Spirit of Balaton-os versenyzőt megpillantván, felcsillant a szemem: ők lehetnek a megmentőim. Nagyon kedvesen visszacsavarozták a hátsó világítást, az első viszont teljesen megadta magát, így ragtapasszal rögzítették. Mondanám, hogy ideiglenes megoldásként, de azóta is így maradt, csak átszigetelőszalagoztuk itthon. Izgalmas látványt nyújt a szuper kis bringa barna szigszalaggal rögzített első lámpával. :-) Telefon a családnak, ők rendben vannak, most már én is látom a fényt az alagút végén, megyek tovább.

Nagy volt az arcom... nem voltam felkészülve a kivilágítatlan bringautakra, s ez által a lassabb haladásra. Egy négyfős bulizni induló lánycsapatra ráhoztam a frászt a csengőmmel, ami elsőre viccesnek tűnt, később a sötétben egyedül kerekezvén megértettem őket. Pelus teli, ha én ezt túlélem...

Csopak után lehettem, mikor begurult mögém két fiatal srác, mint kiderült, ők is Balcsi-kerülők, csak magánúton. Kedvesen megengedték, hogy rájuk tapadjak, s így gurultunk be Balatonalmádi főterére. A két fiú itt célba is ért, így egyedül kerestem tovább a pecsételőállomást, amit rövid kutatás, kérdezősködés után meg is leltem. Kicsit alábbhagyott a parafaktor, volt világítás, versenyzőtársakra találtam, sőt, egyikük felajánlotta, hogy tekerjünk együtt Siófokig (nem értette, hogyan engedhettek el otthonról egyedül egy ilyen kalandra... a szüleim. :-) Mentségére szól, hogy sötét volt, de azért legyezgeti az ember hiúságát, mikor 37 helyett kis-, de legalábbis fiatalkorúnak nézik) ... hurrá, szép az élet! :-)

Rutinos társra találtam, túl rutinosra is. Mint kiderült, ő menet közben (illetve inkább előtte) át is úszta az nagy Magyar Tengert (áll leesni készül). No ez az, ami nem igazán látszott a tempóján. Hajtottam utána, és bár többször mondta, szóljak, ha gyors, nem akartam lassítani sem őt, sem magamat, pláne, hogy olyan elérhető távolságba (itt már inkább közelségbe) került utam vége. Balatonkenese és Balatonakarattya között járhattunk (pecsételőhelyet már nem is kerestünk), mikor feladtam a hajtást. Erőm, fizikai teljesítőképességem végéhez értem, így többszöri bíztatásra továbbkerekezett a számomra nagyon nagy segítséget nyújtó addigi kísérőm, innen is üzenem neki: Örök hálám!

Találtam egy benzinkutat: folyadékhegyek, pogácsa burkolás... Rájöttem (jobb későn, mint soha), hogy itt szúrtam el. Tekertem a sötét elől, és közben a tankolás elmaradt. Erőre kaptam, fejben is rendbetettem a dolgokat, mentem tovább. A sötét útszakaszokhoz hozzászoktam, Balatonvilágoson éjfél után 47 perccel csekkoltam. A pecsételőállomásnál messziről integettek, nehogy eltekerjek mellettük, s a pecsét mellé bíztató szó is járt: egy rövid sötét szakasz még előttem van, de utána Siófok fényei következnek, durván fél óra, nincs már sok hátra. Az állomásőrök nem ismertek.

Siófok fényeit meglátva jöttek az örömkönnyek és egy sms is anyukámtól, aki látatlanban is gratulált a teljesítményemhez. Ilyenek az anyukák, megérzik, mikor ér célba a lányuk. :-) Azonban a megjósolt  fél órából majd’ két óra lett, mert Siófokra begurulván eltévesztettem a vasúti átjárót, s amikor erre rájöttem és visszatekertem a töltés mellett futó útra, már nem voltam annyira magamnál, hogy tudjam, merre is forduljak. Nem tűnt fel, hogy az eddigiekhez képest ellenkező oldalon futnak a sínek, nem tűnt fel az egyszer már megszemlélt házak/panziók ismételt látványa, a térképet meg már lusta voltam elővenni. Tudtam, hosszú település Siófok, türelmesen hajtottam tovább, reménykedve, hogy megtalálom a Víztoronyhoz vezető megfelelő utat. Azt nem találtam, viszont a fák között megbújt egy helységnév tábla, amit menet közben a ráhajló ágak miatt nem tudtam elolvasni, így bőszen tekertem tovább. Picit később kezdtem csak gyanút fogni. Elővettem a térképet, de sokat nem ért, így visszagurultam a táblához. Sokkot kaptam: BALATONVILÁGOS! Következő napirendi pont: fej - fal híján - kormányba verése. Dühös voltam magamra, hogy tudtam ennyire elbénázni a végét.

Irány vissza Siófokra, száj kinyit, érdeklődik, mindenki mást mond, milyen irányban érem el a vasútállomást. Végül a főút felől sikeresen értem utam végére, a Víztoronynál lévő pecsételőállomáshoz, amit ekkor már zárva találtam. Így nem hivatalos eredményként magamnak elkönyvelve a 2 óra 30 perces célbaérkezést, 18 és fél óra menetidőt dokumentáltam a bő egy órás plusz tekeréssel együtt is.

Fontos tapasztalatok a következő évekre:

- A folyadékfogyasztás mellett a megfelelő táplálékbevitel is nagyon fontos erőnlét szempontjából.

- Megfelelő, jó minőségű világítás és esetleg fejlámpa sokat segít az éjszakai tájékozódásban és a biztonságos közlekedésben.

- A túra előtti kellő mennyiségű alvás rengeteget számít, amikor már 12 órája teker az ember. Ha lehet, a megelőző éjjelt érdemes a kiszemelt kiindulópont közeli szálláson tölteni, ahol utunk végeztével gyorsan regenerálódhatunk is.

- A rajtszám viselése segít egymás megtalálásában, a kapcsolatteremtésben, ami főként egyedül kerékpározóknak jól jön a 24 óra alatt.

- A honlapon is olvasott hegyre felfelé menet bringatolást is érdemes megfogadni, nem csak akkor, amikor már erőnk végén járunk. Osszuk be energiánkat, hosszú az út!

- Nem butaság magunknál tartani egy kisgenerálhoz szükséges készletet váratlan helyzetekre felkészülvén.

- És ENJOY! :-)