The Longest Day - reloaded


Szóval az egész még tavaly kezdődött, amikor először raktam meg a Halásztelek - Balatonkör - Halásztelek távot. Adta magát az ötlet, hogy egy évvel később - ugyancsak a Spirit of Balaton napján - újból megkíséreljem.
 
Július 6-án, szombat hajnalban végül Bata Petivel és Kis Balázzsal együtt vágtunk neki a kalandnak. Ők ketten hajnali 4-kor indultak a Gellért térről, engem pedig 4:30-kor vettek fel a 6-os úton, a nullásnál. Gyors pacsi, majd kellemes, 32-33-as tempóban indultunk Velence felé a 7-esen. Váltva vezettünk, nagyjából 10 percenként cserélve. Érd, Martonvásár, Baracska, Velence, Gárdony gyorsan mögöttünk maradt, különösebb esemény nélkül értük el Székesfehérvárt. Egy benzinkútnál utántöltöttük a kiürült kulacsokat, elmajszoltunk egy-egy szendvicset, müzlit, majd egy gyors telefon Líviának, akivel Akarattyán terveztünk találkozni (ő a Balaton körül tartott velünk). Kicsit meglepődtünk, mert épp ekkor indultak el Pestről, kocsival. Őszintén szólva akkor nem hittük volna, hogy odaérnek időben (pedig de).
 
Polgárdinál picit elgurult a gyógyszer, kaptunk egy elég markáns hátszelet. Épp én vezettem, nem bírtam visszafogni magam: a 71-es főút kereszteződéséig igen komoly tempót diktáltam. Nagyon kellemes volt!
 
Először az északi partot terveztük megrakni, így jobbra tarts, irány Balatonakarattya. A körforgalom után egy percre megálltunk, gyors SMS-olvasás: hohó, Lívi itt van tőlünk 200 méterre! Puszi, pacsi, hellósziahogyvagy, ezerévenemtaliztunk. :)
 
Békés tempóban indultunk tovább Almádi felé. Egy darabon hátul maradtam, zártam a kis négyesünket. A 10 perces lánctalpazás még működött, de lassan kezdett előjönni, hogy mennyire nincs tapasztalatom a grupettózásban. Rendre elszakadtam, mikor rám került a sor, szerintem elég hamar torkig lettek velem a többiek (ezúton is bocs, srácok).
 
Úgy Alsóörstől már elég komoly kezdett lenni a forgalom és ezzel együtt egyre több autós igyekezett éreztetni velünk, hol is helyezkedünk el egymáshoz képest a közlekedési táplálékláncban (értsd: ledudálták az agyunkat is; a csúcs az a terepjárós paraszt volt, aki a töküres úton, velünk szemben (!) nyomott úgy 50 méter hosszan kürtkoncertet). Édesanyjáról ezúton is megemlékezünk.
 
Egy-két kulacstöltéstől eltekintve komolyabb megállás nem volt egészen Révfülöpig: itt terveztünk egy hambi arcbahelyezést. A part menti teraszon összefutottunk más kalandorokkal is, két srác addigra a kör 75%-án is túlvolt, elég hamar befejezték. Mivel eddig csak tejberizst, pár müzlit és egy fél szendvicset ettem, leírhatatlanul jólesett a hot-dog + kóla kombó. Nem időztünk sokáig, kulacstöltés, ISO és magnéziumtabletta bekeverés, és már indultunk is tova.
 
Egészen Keszthelyig nem volt semmi különös esemény, ide valamivel dél előtt érkeztünk meg. Müzli, ISO, magnézium, gyors telefon haza: minden okés. Eddig szerencsénk volt a széllel, szinte majdnem teljesen hátulról (és picit oldalról) fújt, néha nem gyengén. Na innen viszont szopni fogunk, gondoltuk. Na innen aztán szoptunk is (már elnézést a szóhasználatért, de tényleg). Az addigi kellemes átlagunk elég szépen kezdett visszaesni; nem volt irigylésre méltó helyzetben, aki épp vezette a csoportot. Lassan ismét kezdtünk 2+2-re szakadni, a 200+ km, a meleg és a szél kezdte éreztetni a hatását.
 
A változatos északi part után most a kissé talán unalmasabb, épp ezért hosszabbnak tűnő déli következett. A 7-es főút valamivel szélesebb, mint a 71-es, itt egyre kevesebben dudáltak ránk. Volt egy necces rész, pontosan már nem emlékszem hol, amikor egy rendőrautó épp egy kerékpárral behajtani tilos tábla alól készült kihajtani a főútra mikor elmentünk előtte. Na mondom, most utánunk jön, és jó esetben felparancsol minket a bringaútra... de nem, különösebben nem zavartuk a köreit (bizonyára vérprofinak tűntünk a CR, DH és Lívi pelsos mezében - na jó, nem).
 
Gyors leltár, hogy is állunk... nagyjából Keszthely óta csikart a hasam, egyre komolyabban. A folyamatos müzlizés (egy tucattal vittem), a két kóla, az ISO/magnézium kombó picit megviselte a gyomrom: ahogy megálltunk valahol, úgy éreztem, nagy baj lesz. Szerencsére tekerés közben alábbhagyott, de eléggé kínzó volt azért. Mondjuk annyiban hasznos volt, hogy épp a magnéziumos pezsgőtabletta miatt izomláznak, merev tagoknak vagy görcsnek nyomát sem éreztem.
 
Fenyves, Fonyód, Boglár, Lelle, Szárszó egymás után maradt mögöttünk, közben egy-két rövidebb megálló azért volt, kulacstöltés miatt. Kicsit hányingerem volt már az ISO-tól.
 
A közbülső cél Szántód volt; Lívi itt csatlakozott le rólunk. Egy délutáni hambizásra még betértünk a strandra, de legszívesebben megmártóztunk volna a vízben... Felért egy kínzással, hogy nem fürödhettünk. Egy hot-dogot és egy alkoholmentes sört toltam (köszi a sört, Lívi barátja), és bíztam benne, hogy a müzlikkel és a Born gélekkel kiegészítve már elég lesz hazáig.
 
Szántódon aztán a tervezettnél tovább időztünk, úgyhogy Szabadi után megnyomtuk egy picit a temprót, csaknem a reggeli sebességet tudtuk tartani. A Siófok utáni hullámvasutat személy szerint baromira élveztem, viszonylag normális pulzussal sikerült megrakni az emelkedőket. Itt picit szemerkélt az eső, de csak ijesztgetett bennünket, még az aszfalt sem lett nedves.
 
A terv az volt, hogy a következő rövid megálló már csak Velencén lesz, de sajnos csúszott egy kis hiba a számításba: elég amatőr módon sikeresen eléheztem még Székesfehérvár előtt. Ritkán fordult elő velem ilyesmi, most is próbáltam figyelni a megfelelő mennyiségű és gyakori tápanyagbevitelre, de ezek szerint nem eléggé. Utóbb, a pulzusmérő adatai szerint 13000 kalóriát sikerült elégetnem a 400km alatt; nos, ennyit közel sem vittem be.
 
Az eléhezés alattomosan jelentkezik: nem gyomorkorgással, hanem a teljesítmény csökkenésével. Ha már a gyomor is morog, rég késő van. Székesfehérvár elején ráadásul már a hascsikarás is túlment azon a ponton, amit el lehet viselni a nyeregben. Na itt kezdődött a mélypont, minden bajom lett hirtelen, a 30-as tempót sem bírtam tartani Balázs szélárnyékában. Közben elmajszoltam hirtelenjében három müzlit, betoltam rájuk egy gélt és bőséges folyadékot, így valahogy elvergődtünk Velencéig.
 
Ezen a ponton már határozottan éhes voltam, viszont a korábban megevett müzlikből kezdett visszajönni némi halvány energia. Innen csupáncsak egy 40 km-es sprint a hazaút, nem csaptunk nagy lakomát: betoltunk egy fél zacskó sajtos tallért, egy alkoholmentes sört és egy méregerős feketét. No és még egy adag gélt, hadd szóljon.
 
Számomra is meglepő módon indulás után képes voltam egy darabig elöl menni; olyan 32-34 közötti iramot tekertünk. Baracska után aztán Balázs ellentmondást nem tűrően az élre állt, és olyan tempót diktált, hogy szikrázott tőle a szemem ("...csak maradt még egy kis boogie a lábamban"). Szerencsére Velence után az eléhezés nyomai teljesen eltűntek.
 
Végül - már sötétben - így értünk be a nullásig, ahol én elbúcsúztam és Halásztelek felé vettem az irányt. A II. Rákóczin Halásztelekig még ráfeküdtem a könyöklőre és egy utolsót sprinteltem, elmondani nem tudom, mennyire jól esett. A vége 395km lett, pont mint tavaly.


Konklúziók:
 
Az eléhezést nem számítva életem legjobb 400-asa volt. Teljesen rendben voltam végig, mind fejben, mind testben.
 
Az út során a kulacsokban összesen öt magnéziumos pezsgőtablettát oldottam fel, négyszer ISO-ban, egyszer sima vízben. A gyomrom nem szerette, de izomláz vagy görcs nyomokban sem volt egész nap, illetve másnap sem.
 
Az eddigieknél sokkal jobban kell a kajálásra figyelni. Nem elég a "biztosan elég lesz" felkiáltás, ki kell számolni kalóriatáblázattal, mennyi jön ki, mennyinek kell bemenni, és azt miből kell bevinni.
 
Meg kell tanulnom grupettózni. Nagyon jó, hogy játszom a fasza legényt, csak épp a csoportnak nem segítek vele semmit sem, végül mindenki elfárad, senkinek sem jó. Hát igen, többet kéne együtt tekerni... :)
 
Még a kajálásra egy szót: sokkal kevesebb édes, és több sós kaja kell. Főleg az elején, illetve amíg csak lehet. Tudom Ádám, te szóltál... :)
 
Szemüveges vagyok, de annyira nem rossz a szemem, hogy ne tudnék nélküle vezetni (autót, bringát, háztartást). Ebből a megfontolásból, egy "úgyis hazaérünk világosban" felkiáltással itthon hagytam a szemüvegem és egy sima napszemüveget vittem csak magammal. Csak arra nem gondoltam, hogy 350 km után a szemem is fáradtabb lesz, így a vége, főleg szürkület után már nagyon nem volt kellemes. Soha többé ilyen hibát.
 
Naptej nem ártott volna...
 
És ami nagyon pozitív: sokkal jobban érzem magam, mint a tavalyi menet után. Sem izomláz, sem merevség nincs, szívem szerint most azonnal indulnék egy "sima" Balaton-körre. Mentálisan nemhogy kivett volna valamit belőlem, épp ellenkezőleg. Csak az a fránya eléhezés... de ettől eltekintve nagyon rendben éreztem az egészet.
 
A jó kis 901-es Meridám derekasan tűrte a menetet. Szerencsére elkerült mindannyiunkat a defekt; aki ismer, tudja miről beszélek, ez nálam a csodával egyenértékű.
 
Nagyjából ennyi volt a Longest Day - reloaded. Nagyon köszönöm Bódis Líviának, Bata Péternek és Kis Balázsnak hogy együtt tekerhettünk, hogy elviseltek (különösen a hazaúton történő besírásom), és hát mit lehet még mondani... az alap, hogy jövőre ismétlünk! Jó buli volt!