2012-ben már megkerültük egyszer a Balatont. Éjszaka. Este 6-tól reggel 6-ig tartott a történet. Hűvös volt, és kicsi a forgalom. Párszor eltévedtünk, mert ugye éjjel nehezebb a táblákat észrevenni. Idén elhatároztuk, hogy ismét megmérettetjük magunkat. Hallottam, hogy minden évben van egy esemény, ahol sokan egyszerre megteszik ezt a távot. Örömmel olvastam, hogy idén ez július 5-ére fog esni. Még van egy hónap a felkészülésre. Minden másnap 20-30 km-t letekertünk, hogy formában legyünk. Ahogy közeledett július, egyre nagyobb távot tettünk meg naponta. A rajtszámok megvannak, kerékpárok útra készen, állomások, térképek kinyomtatva. És a legfontosabb: a SÍP! Gondoltuk, mások számára is emlékezetessé tesszük majd a találkozást. Reggel 7 óra, tesómhoz elgurultam, ott tartottunk egy gyors készletelemzést: 1 liter energiaital, 1 kulacs hidegvíz, 4 szendvics, 6 müzli, 1 csomag keksz. Ez csak az én batyumban volt, a tesómnál majdnem mégegyszer ennyi. Mint egy kisgyerek, olyan izgatottan vártam a rajtot. Legurultunk a keszthelyi rajtponthoz. A pecsétet meg is kaptuk; a verseny kezdetét vette.

Síp a nyakunkban lógott, és ezerrel fújtuk, hogy mindenki felfigyeljen: igen, itt történik valami! Keszthely-Badacsony távot naponta megtettük már, ismertünk minden kanyart, minden emelkedőt, minden gödröt. A gyenesi ponton éppen érkezésünkkor tették ki a pecsételőasztalt, pár perc múlva indulhattunk is tovább. Vonyarcon elmentünk a pont előtt, így vissza is kellett mennünk oda. Akkor már több Spiritessel is összefutottunk. Állomások előtt és után persze fújtuk a sípot, mint az őrültek. A tervünk bevált, mindenki felfigyelt ránk! Szigligetnél már egyre többen pihengettek a padokon, a sorbanállás törvénye ott ért el először. Lemaradásunkat egyenletes tempóval kellett behoznunk. Közben kameráztunk, fényképezgettünk, csengettünk, és persze sípoltunk. Volt olyan állomás, ami csak 10-kor nyitott, így muszáj volt kihagynunk. Később már egyre több olyan kerékpárossal mentünk szemben, akik ugyanolyan rajttáblát viseltek, mint mi, ők mégnagyobb síporkánban részesülhettek. Örömmel fogadtuk az integetésüket, azt a sok vigyort, köszöngetést, amit abban a pár másodpercben kaptunk, amíg elhaladtunk mellettük. Páran már úgy hívtak minket, hogy a „Sípolós Srácok”.

Révfülöp környékén egy oázisra leltünk, ivókút formájában. Rövid kulacstöltés után sípolás tovább! Az utunk biztonságban telt Örvényesig, ahol a tökéletesen gödrös magyar utaknak köszönhetően elpattant egy küllőm, ami nem hogy 8-ast, 88-ast eredményezett. A fékem befogott, és minden emelkedő egyre nagyobb megpróbáltatás volt számomra. Tihanynál egy rossz manőverezés miatt megsérült a lábam, de a túrának folytatódnia kell. A kenesei emelkedő hatalmas koncentrációt igényelt. Hosszú-hosszú métereken át csak felfelé. Néma csend, nincs sípolás, csak egyenletes levegővétel. A domb tetején egy újabb oázis, egy Spirit-tag már mosakszik. Rövid beszélgetés és frissítés után gurulhattunk a déli part felé. Tesóm unszolására csak a bicajon volt evés, ivás. Keksz az egyik zsebemben, müzli a másikban, amit folyamatosan adagoltam magamnak.

Siófokon direkt letértünk a kerékpárútról és a belváros felé vettük az irányt. Nem volt nagy forgalom, de mindenki minket nézett, amikor a sípszót hallották. A kocsikból is integetve, a bicajról is majd’ leesve örültek, hogy végre valaki kizökkent mindenkit a szürke egyhangúságából! Öröm volt nézni, amikor a szenvedő bicajosokra rásípoltunk és mi bíztattuk őket a céljuk végrehajtásában. Kis holtpontunk Balatonlellén történt, de pár perc után már jobban is voltunk. Fonyódtól errefelé már ismerős volt ismét a környék. Térkép már nem kellett, csak az állomáshelyek pontos helye. Volt egy, ahol utánunk is kiabáltak vidáman, mi meg a kerékpárunkat a magasba emelve fényképhez beálltunk. Berénytől hazáig már intenzívebb tempóban haladtunk tovább. Beértünk Keszthelyre, a célegyenesben hatalmas síplavinával övezve berobogtunk a rajt/cél állomásunkra. Ekkor este 7-et ütött az óra.

Összegezve: 220 km, 11 óra alatt. Nettó tekerés 9 és fél óra. Jövőre kevesebb lesz. Mindenesetre köszönjük szépen testvérem nevében is a lehetőséget. Egy életre szóló élmény volt számunkra. Remélem sokan emlékeznek majd ránk, és bízom benne, hogy sokatoknak épp kellő bíztatást adtunk a sípolós bíztatásunkkal. És ezúton szeretnénk elnézést kérni az örvényesi focistáktól, akik a sípszavunk miatt nem tudták befejezni egy támadásukat.

Üdvözlet mindenkinek, jövőre ismét találkozunk!