Közös fotó a máriafürdői állomáson

Tisztázzuk az elején: ez nem annyira élménybeszámoló lesz. Inkább útmutató azoknak, akik félnek nekivágni a Spiritnek.

Illetve egy összegzés arról, miért is élveztem jobban a harmadik alkalmat, mint az előző kettőt.

Mielőtt félbehagyod az olvasást azzal, hogy neked még 20 km is sok lenne, hadd meséljek valakiről. Az ismerősöm, akivel legelső alkalommal indultam a Spirit-en, többéves kihagyás után vett biciklit, kb. másfél hónappal az esemény előtt. Nem vitte túlzásba a rákészülést, lévén pultosként dolgozott. Előző nap például éjszakásként. Végül nulla alvással letolta a 210 km-t!

Szóval kifogásgyártás helyett inkább olvasd el, miért lettem évről-évre visszatérő "spiritiszta"!

Hát mert jó, azért! És az új ismerősökért!

Hiszen a Balatont nem csak július első szombatján lehet körbekerülni. Meglehet, más alkalmaskor is biztatják egymást a biciklisek, amikor találkoznak, de az mégiscsak más érzés, amikor megpillantod a sporttárs kerékpárján a jól ismert logót, ami a te cangádat is díszíti.

Mert akkor tudod, hogy ő is ugyanolyan "nemnormális", mint te vagy. Nem 2-3-4 stb. nap alatt megy körbe, hanem 24 óra alatt. És ez bizony máris jó ok egy vigyorgó, összekacsintós "Kitartást!"-ra. Vagy ha éppen egyfelé haladtok, egy jó beszélgetésre.

2019-ben harmadszor vágtam neki a távnak, másodszor egyedül. Mivel hajlamos vagyok túlhajtani magam, tudatosan figyeltem a pihenésre. Ha egy szakaszon meghajtottam magam, beálltam valaki mögé a következő pecsételőállomásig, és ellenálltam a késztetésnek, hogy elhúzzak mellette.

Láss csodát: az ilyen beállásokból valahogyan mindig beszélgetés lett.

Elősször Sanyi mellett lassítottam le, akivel a tavalyi Spiriten ismerkedtünk meg, majd a Facebookon is figyeltük egymás tevékenységét. Ennek az ismeretségnek még nagy szerepe lesz.

Miután pár mondat után hátrahagytam az éppen a Mókus őrs csapatát kísérő Sanyit, jött a "húzd meg-ereszd meg" szakasz. Így sikerült kicsit beszélgetnem egy Debrecenből érkező párral, ahol az apuka rutinos túrakerékpáros (kösz a tippeket!), pár szombathelyi turistával (na, jó ők nem bringáztak, de főiskolás éveim rutinjával kiveséztük a vasi kocsmákat), és megismertem a malomsoki delegációt, akik egytől-egyig szuper arcok voltak.

Na meg persze ott van a sok névtelen arc, akikkel "csak" a pecsételőállomásokon válassz pár szót. (Tök jó ám azt hallani, hogy a középkategóriás karbonbringával felszerelt sporttárs közelebbi állomásról indult ugyanakkor, amikor te a 14 éves montiddal. ????). És ott vannak még partnernek maguk a pecsétet adók. Az ember néhány, magányosan letekert kilométer után kívánja az élőszót, aztán meg már annyira magával ragadja a kötetlen hangulat, hogy azért kezd beszélgetni.

Az állomásokon is sok jó fej várja az őrülteket. Közülük többen viccelődéssel igyekeznek elütni a várakozást (bár nem tudom, hogy a néni, aki az egyik helyen éjszaka minden pasitól megkérdezte, a s*ggére is kér-e pecsétet, tényleg viccelt-e).

De vissza az útra.

A harmadik Spirit-em volt, és az eddigi legjobb. Az elsőnél még tiszta stressz az ember, hogy meg tudja-e csinálni, figyeli a táblákat, néha eltéved, és nem érti, neki miért nem jutott eszébe az emléklapot könyvformájúvá alakítani indulás előtt.

A harmadikon már nincs para, a táblák már nem zavarják össze, tudja, hol vannak a tévesztési lehetőségek és elkerüli azokat. Ismeri a rövidítési lehetőségeket, és ismerősként köszönti a korábban megismert részvevőket. Óriási előny, ha az ember már a környezetből rájön, hogy a kanyar után jön az a bizonyos nagy emelkedő, és már nyúl is a váltóért. Mondhatni, időben kapcsol. :P

Ennek ellenére volt az idei túrának olyan része, amit kevésbé élvezem.

Akali után hosszas „üres szakasz" következett. Felteszem, a nálam lassabban haladóktól én húztam el nagyon, a nálam gyorsabban haladók pedig tőlem voltak már távol.

Balatonfüreden kezdődött a szokásos őrület. Figyelmetlen, lődörgő gyalogosok a bringaúton. Emiatt a pecsét megszerzése után elméláztam, a Tagore sétány helyett bevállaljam-e a két évvel ezelőtt felfedezett útvonalat. Ez elkerüli ugyan a sétányt, ellenben tisztes kerülővel és jó nagy emelkedővel jár. Nem volt hozzá kedvem. És milyen jól jártam!

A korábbi évekkel ellentétben a Tagore sétány bicikliseknek fenntartott sávja tök üres volt. Vagy a gyalogoskultúra fejlődött ennyit egy év alatt, vagy a főboly már mindenkit lek****anyázott a bringaútról, mire odaértem.

De hiába értem 2 órával előbb Füredre, mint előző évben, és hiába gurultam át gyorsan a sétányon, nem haladtam túl jól. A beszélgetőtársak hiányát csak egy ideig sikerült pótolnom jelen beszámoló jelentős részének megfogalmazásával. Egyre kevésbé élveztem a hőséget.

Almádiban elővettem a fülest, hogy rádióhallgatással próbáljam élvezetessé tenni az utat. Fűzfőn mérgesen mondtam le arról, hogy olyan adót találjak, ami nem vált át sistergésbe egy perc alatt. Nesze neked élvezet...

Imádom a világosi magaspartról elém táruló látványt, amit - mivel az oda vezető domb alig nagyobb, mint szűkebb hazám, a Zselic pár lankája- nem szerettem volna kihagyni. A nagy lelkesedésvesztésben végül csak azért nem surranttam el az egérúton, mert az emelkedő előrébb volt, mint én számoltam rá. Mire felismertem, már a felénél jártam, úgyhogy nekiveselkedtem.

Idén sem bírtam ki, hogy elhagyva az aszfaltot ne döcögjek ki a magaspart szélére, hogy vigyorogva fogadjam be a látványt.

A terv az volt, hogy lefelé javítok az addigra eléggé visszaesett átlagsebességen, de máshogy alakult. Hamar beértem egy biciklis párt (nem a Spirit-et csinálták), nem volt kedvem előzni, főleg, hogy már láttam az út végén álló stoptáblát. Kényelmesen legurultam mögöttük a kereszteződésig, illetve az ott álló büféig, ami a világosi pecsételőállomás is egyben.

Mivel Akaliban még nem voltam annyira éhes, a megszokott és isteni óriás virslipárnak csak a fele csúszott le (a másik felét a malomsoki csapat két tagja puszilta be), szóval Balatonvilágosig már istentelenül megéheztem.

Pont kapóra jött a büfé, aminek kínálatával már előző évben szemeztem (de akkor hülye fejjel a siófoki gyrososhoz tértem vissza, ahol 40 percig állhattam sorba). Idén berendeltem a söröm mellé egy Brutál "balkán" burgert csípőssel, ami innentől kötelező eleme lesz a Spiritnek számomra. Jól elterített a bestia, úgyhogy az ülepedési időt kihasználva elméláztam, hogyan tovább.

Közben persze ment a mobilnyomkodás is, így láttam, hogy tavalyi ismerősöm, Sanyi fokozatosan felzárkózott mögöttem.

A pihenőidő alatt pedig beért egy másik bringás is. A nevét nem tudom, de jól eldumáltunk pár percig. Első Spirit-je volt, számára az volt a tét, meg tudja-e csinálni...???

Mint egykori, bringával járó siófoki lakos adtam neki egy tippet, hogyan kerülje el a Petőfi sétányt, ami a hivatalos túraút része (teljesen indokolatlanul).

Miután kicsivel az ő távozása után én is nekiiramodtam az okosságnak, kiderült, hogy nem egészen jól igazítottam el partneremet. Hovatovább magamat is úgy összezavartam, hogy nem találtam meg a jó kerékpárutat. Bár a Petőfi sétányt sikerült elkerülnöm, mégis ez volt az utam legnagyobb csalódása (de csak azért, mert két évet éltem a városban, és rendszeresen bringáztam).

Miután a brutál burger addigra eligazodott, és megérkezett a kajakóma, Siófokon kávéztam. Kávézás közben értesültem róla, hogy Sanyi már Világoson van. Döntöttem.

Megírtam neki, hogy bevárom, menjünk együtt a déli parton.

Szerintem mindkettőnknek jól jött a társulás. Nekem egészen biztosan, mert újra jó tempómban tudtam hajtani a masinát. Sanyin sokszor úgy láttam, hogy elfáradt, de becsülettel tartotta a tempót. Így tulajdonképpen ő doppingolt engem, én húztam magammal őt.

És még egy fontos dologra is megtanított: ilyenkor klasszikus helyett a meggysör a nyerő. Nagyon igaza volt. Köszi a tippet!

Zamárditól sokszor kerülgettük egymást egy nyolcfős csapattal. A délelőtt szerzett tapasztalataim alapján gyakran felzárkóztunk mögéjük, hogy ne hajtsuk agyon magunkat.

Mint kiderült, a legrutinosabb tagnak ez már a nyolcadik Spirit-je. Párszor jól jött a rutinja.

Fonyódig már vegyültünk a csapattal, akik Sanyihoz hasonlóan Máriáig mentek, míg én Fenyvesig (szintén tapasztalat: három érvet is tudnék mondani, miért jobb így, de nem teszem, mert akkor mindenki Fenyvesen akarna rajtolni, és ez néhány előnyt el is venne. :P )

Hajnali 0:45-kor értem be. Nem túl jó annak tükrében, hogy Füreden még két órával voltam jobb tavalyi önmagamnál, Fenyvesen már csak 45 perccel. És akkor nem voltam Siófokon gyrosért sem.

De hamar túl is esem a morgolódáson. Jó lesz az éjfél előtti érkezés jövőre is motiválásnak. :)

Az idén megismert emberek, a beszélgetések, a tippek és tanácsok és persze a nevetések minden bosszúságot feledtettek velem.

A társaság annyira belelkesített, hogy végül még elkísértem őket Balatonmáriára is. Így aznap a Fonyód - Mária távot kétszer is megjártam (reggel nem volt humorom vonatcsatlakozást várni).

A célban legalább készítettünk Sanyival egy közös képet. Azt hiszem, ez tette fel a 2019-es Spiritre a koronát.

Egy majdnem ismeretlen ember, akivel egy évvel korábban mentünk pártíz kilométert, és most mégis egymást segítve tudtuk le a nehézségeket. Ez a Spirit leglényegibb része.

Ezért érdemes megpróbálni!

Szerintem nem lesz igazam, de ha mégsem sikerül, akkor meg felülsz a vonatra. Otthon úgyis már attól tisztelettel fog rád nézni a sok fotelkalandor, hogy egyáltalán mertél nekifogni. ;)

Találkoz(z)unk a 2020-as Spirit of Balatonon!